Hevesi-sík természeti értékei

A Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet 1993 márciusában alakult a Dél-Hevesi régióban található pusztai élőhelyek és a rajtuk élő túzok valamint ragadozómadár állományok megóvása érdekében. A védett terület bővítésére napjainkban került sor, melynek eredményeképp a TK összterülete megközelíti a 13400 hektárt. 
A védett területek földrajzi értelemben a Hevesi ártér és a Hevesi sík kistájakon fekszenek. A felszín arculatát a Tisza és mellékfolyói (Eger, Laskó, Tarna), valamint az ember tájformáló tevékenysége alakította az évszázadok során. Napjainkban e kistájak igen gyenge reliefűek, az Alföld leglaposabb, tökéletesen sík vidékei közé tartoznak.
A TK földhasználatát az extenzív növénytermesztés és legeltető állattartás jellemzi, erdészeti hasznosításról nem beszélhetünk, mivel az erdősültség nem éri el az egy százalékot.
 
Flóra

A Hevesi-sík flórája és vegetációja a növényföldrajzi értelembe vett tiszántúli szikesek - úgymint a Hortobágy és a Borsodi Mezőség - növényzetével rokonítható. A terület nagy részén szikes növényzetet találunk, melynek kialakulásában és fennmaradásában nagy szerepet játszottak az antropogén tényezők (pl. folyóvíz-szabályozások, extenzív legeltetés). A flóra ennek megfelelően szegényes, ugyanakkor nagyon értékes is egyben, hiszen csak csekély számú, erősen specializált növényfaj tudott alkalmazkodni ezekhez az extrém körülményekhez. Ez egyúttal magával hozta azt is, hogy a társulások fajszegények, ugyanakkor a geomorfológiai "mikrodomborzatnak" megfelelően nagyon mozaikosak. Ez a megállapítás leginkább padkás szikesekre vonatkozik, melynek legszebb képviselői a pélyi Hosszú- és Ludas-fertőben illetve a jásziványi Templom-dűlőben találhatók, de kevésbé tagolt formában, a térség pusztáiban szinte mindenhol találkozhatunk jellegzetes társulásaival. Itt a magas térszín löszgyepjeitől kezdve a sóvirágos-ürmös gyepeken át a sziki laposok bárányparéjos vakszik illetve mézpázsitos szikfokáig igen változatos növényzet tenyészik. A magasabb löszhátakat szinte mindenhol eke szántotta, csak a szikes térszínekből kiemelkedő löszgyepeken illetve mezsgyéken (pl. megye- és községhatárok; földsáncok: Csörsz-árok, Kis-árok) találjuk meg maradványaikat, úgymint például a macskaherét (Phlomis tuberosa), taréjos búzafüvet (Agropyron pectinatum), horgas bogáncsot (Carduus hamulosus), nagyvirágú ledneket (Lathyrus latifolius), deres buvákfüvet (Bupleurum pachnospermum), stb. A löszgyepek leromlásának különböző állomásait a csillagpázsitos löszlegelők és a cickórós sziki gyepek jelentik, míg az erodáltabb térszínek ürmöspusztáit, vakszikeit és szikfokait számos kontinentális, pontuszi-pannon elterjedésű növényfaj alkotja. Ilyenek pl. a sziki üröm (Artemisia santonicum), sóvirág (Limonium gmelini), bárányparéj (Camphorosma annua), kígyófarkfű (Pholiurus pannonicus), stb. A vegetációtörténeti szempontból kiemelt értéket jelentő sziki erdőspuszta-rét legszebb állományát a dormándi Nagy-Hanyiban találjuk, bár jellemző fajai (pl. sziki kocsord (Peucedanum officinale), réti őszirózsa (Aster sedifolius), fátyolos nőszirom (Iris spuria), stb.) a Hevesi-sík több pontjáról is előkerültek. A szikesek erózióbázisát képező sziki réteknek és mocsaraknak számos típusa alakult ki a vízborítás időtartama és a szikesedés mértékének megfelelően. A kevésbé szikes állományokban főleg a magassásosok, gyékényes-nádasok uralkodnak, míg szikes környezetben dominánssá válnak a csetkákás, zsiókás mocsarak illetve az ecsetpázsitos, hernyópázsitos és harmatkásás rétek, melyek egykori tájképformáló szerepüket kezdik visszanyerni az elmúlt évek bőcsapadékú időjárásának köszönhetően. Fajaik közük kiemelhetőek: kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), pajzsos veronika (Veronica scutellata), kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora), stb. Az egykor jelentősebb kiterjedésű iszapfelszínek törpekákás növényzete mára teljesen csak a nedves szántókra, árkokra szorítkozik, ott azonban számos értékes képviselője fordul elő, mint például iszapfű (Lindernia procumbens), pocsolya- és magyar látonya (Elatine alsinastrum, E. hungarica), henye káka (Schoenoplectus supinus), iszaprojt (Limosella aquatica), stb. Az egykor jellemző erdőssztyepp tölgyesek és ligeterdők szinte kivétel nélkül eltűntek, a fás vegetációból csak a Hanyi-ér mentén megmaradt füzes fragmentumok illetve telepített kocsányos tölgyesek érdemelnek említést, utóbbiak helyenként gazdag orchideaflórával (pl. pélyi Makkos-erdő, jásziványi Tomi-erdő), ahol tömeges lehet a kardos- és fehér madársisak (Cephalanthera longifolia, C. damasonium) és a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine).
 

 

Fauna

A Hevesi-sík állattani jellemzését illetően, a következőkben  - elsősorban ezen csoport nagyobb népszerűsége, ismertsége és természetvédelmi szerepe okán - főként a madárvilág ismertetésére szorítkozunk. Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy a tájvédelmi körzet létrejöttét követő széleskörű alapállapot-felvételezés nyomán alapos képet nyertünk a térség gerinctelen faunájáról is, kiemelt tekintettel a nappali lepkék, pókok, futóbogarak és egyenesszárnyúak csoportjára. A Hevesi-sík nappali lepke faunája három, nemzetközi viszonylatban is veszélyeztetett, védett fajt tudhat magáénak, a pókok és a futóbogarak között pedig számos olyan fajt sikerült kimutatni, melyek hazánkban másutt nem, vagy csak egy-két helyen fordul elő).
Napjainkig, a tágabban értelmezett dél-hevesi régióban, a hazánkban előforduló 380 madárfaj közül 275 fajt sikerült kimutatni, ami országos viszonylatban is előkelő helyet jelent. A viszonylagos fajgazdagság a terület speciális adottságaira vezethető vissza. A Tisza és a Tisza-tó közelsége révén a Hevesi-sík a fő alföldi madárvonulási útvonal peremére esik. A hegyvidék és a hegylábak közelsége, valamint a hegyekből lefutó patakok, a kiterjedt szikes puszták, vizes élőhelyek, szántók mozaikossága növeli a változatos madárélőhelyek számát.
A térség legjelentősebbnek tekintett madártani értékét a globálisan veszélyeztetett túzok, valamint a ritka, fokozottan védett ragadozómadárfajok, úgymint a parlagi sas, kerecsen sólyom, kék vércse és hamvas rétihéja állományai jelentik. Mindezen madárfajok védelmét, kiterjedt, szakmailag megalapozott és nem utolsó sorban eredményes faj-és élőhelyvédelmi programok szolgálják, minek eredményeképp fészkelő állományaik országos tekintetben is jelentőssé váltak. Szintén fokozott figyelmet érdemel a térség szalakóta állománya (az országos állomány 20%-a), valamint a mezőgazdasági környezetben költő, fokozottan védett ugartyúk, de nem szabad megfeledkeznünk a gyakoribb, a térség ún. karakterfajainak számító „madártani jellegzetességekről” sem, mint a búbos banka, kis őrgébics, kuvik, sordély, sárga billegető. A fészkelő fajok mellett jelentős a terület madárvonulásban betöltött szerepe. Tavasszal és ősszel vonuló madarak hatalmas csapatai jelennek meg. Leglátványosabb a vízi-és partimadarak vonulása, melynek során pajzsoscankók, godák, aranylilék, bíbicek, valamint különböző récefajok százai figyelhetők meg, míg a közeli Tisza-tóról vadludak tömegei járnak ki a dél-hevesi területekre. A zömében nagy lilikből álló csapatokban az utóbbi időkben egyre többször tűnnek fel a globálisan veszélyeztetett vörösnyakú lúd és a kis lilik példányai is.
 

 

Kultúrtörténeti értékek

A települések bel- és külterületein szarmata- avar- és honfoglaláskori leletek kerültek elő. Ezekről az időkről tanúskodnak a több helyen is fellelhető kunhalmok, valamint a védelmi funkciót betöltő hosszú sáncrendszerek. A területet két ilyen árok is érinti, a közismert Csörsz-árok és a Kis-árok.  A Csörsz-árok létrejöttét több legenda övezi, valójában a 4. század derekán épült szarmata kori védelmi rendszer. Napjainkra, legjobb állapotban éppen a TK-t érintő füzesabony-erdőtelki szakasz maradt fenn. Kevésbé ismert, rövidebb, de sok helyen mélyebb és szélesebb sáncrendszer a Kis-árok. A pélyi Akolhát-pusztánál kezdődik és szintén a TK-t érintve, annak déli részét átszelve Jászfényszaruig nyúlik.
Az első írásos emlékek a 13. század közepétől jegyzik az itteni településeket, melyek hol benépesedtek, hol kihaltak, főleg a török idők pusztításai nyomán. Ebből a korból származik a Heves határában hajdan volt földvár, melynek létéről már csak régi térképek tanúskodnak.
Az egykor itt élő emberek életét láttató emlékek közül külön szólni kell a múlt században épült tájjellegű paraszti lakóházakról. Ezekből szinte mindegyik településen fellelhetünk néhányat, szerencsére többet közülük karbantartanak és vagy tájházként (átányi Kakas-ház, Poroszlói tájház, stb) vagy lakóházként funkcionálnak. A tehetősebb réteg ízléséről és mindennapjairól mesélnek a térségben található kastélyok és kúriák, valamint a hevesi Kaszinó. A paraszti és a pásztor életformához kötődő mesterségeket egyre kevesebben gyakorolják. Ezek jelenlétéről a vásárok és búcsúk alkalmával győződhetünk meg. A népművészeti értékkel bíró mesterségek még inkább kivesztek, de a megmaradtak, termékeik minőségével nemzetközi elismertséget nyertek (hevesi Háziipari Szövetkezet, fazekasmester Hevesen). A dél-hevesi táj jellegzetességeiről és történelméről átfogó képet nyújt a Hevesi Helytörténeti Múzeum gazdag anyaga.